Aynor főterén, Aynor szívében az előnytelenül nagy főtér közepén áll egy magas kőtábla, melynek teteje csak a fény ünnepén látszik. Ez a tábla a V'Aeyaniak múltja és jövője is egyben, mert a rajta szereplő történet olyan távlatokat nyit, melyeket népem minden példánya elhisz, de egyikük sem látta még saját szemével. A történet szavait a Nagy Egyesülés idején Lafayette G. Howard kapitány véste kőbe fegyverével, hogy örökké emlékezzünk rá. 

"Utunk az új kolónia felé egy felderítetlen bináris naprendszer közelében vezetett. Az új kolóniára igyekvő telepesek több csoportját is szállítottuk már ezen az útvonalon, komplikáció nélkül, így nem számítottunk semmiféle fennakadásra. Azonban a hirtelen fellépő interferencia miatt hajtóműveink meghibásodtak, landolni készültünk egy bolygón, mely az űrből szénfeketének látszott, csak sokadik utazásunk alkalmával vettük észre, hogy a naprendszer része.

Sikeresen landoltunk, ám itt kimerült a helyzetre vonatkozó pozitívumok sora. Méréseink szerint az atmoszféra összetétele pár napon belül végzett volma mindegyikünkkel. Hajtóműveink használhatatlanok voltak, a hajó szigetelése több helyen sérült, a javításokhoz legalább másfél hétre volt szükség. Ott álltam, az Aynor kapitányaként örszáz fős legénységemmel és nagyjából ezerötszáz fő telepessel. A legénységemnek nem hazudhattam, de a telepesek úgy tudták, hogy időben ki fogunk jutni a bolygóról. Felderítő csapatokat szerveztem és elindultunk felderíteni a környéket. A látvány, ami a hajóból kilépve fogadott minket, mindegyikünkbe belefojtotta a szót.

Sötétségre számítottunk, feketeségre, a fény teljes hiányára, kopár pusztaságra, színtelen sziklákra. Ehelyett azonban színes, gazdag élővilágú környezet fogadott minket, növényekkel, állatokkal és rengeteg apró fénnyel. Az ég feketének látszott, csak két helyen derengett át rajta kéken a bináris naprendszer két csillaga, de a bolygófelszín megvilágításához nem volt elég erős a fényük. Igaz, olyan sötét volt, mint egy otthoni, csillagos éjszakán, de láttunk mindent. A növények levelei, virágai, termései világítottak, az állatok bőre, szőre és szemei halványan derengtek, és megvilágították környezetüket. Lélegzetelállítóan gyönyörű látvány volt. 

A napot azzal töltöttük, hogy valami megoldást találjunk. Élni akartunk, otthagyni ezt a gyönyörű, halálos bolygót. Nem jártunk sikerrel, a bolygón található alapanyagok nem voltak kompatibilisek a sajátjainkkal. Legénységem nyugovóra tért az Aynor fedélzetén. Engem ébren tartott a kétségbeesés. Nem tudtbam belenyugodni, hogy rövidesen hullani kezdenek majd körülöttem az emberek. Gondolataim folyama váratlanul megszakadt, és, mintha hallottam volna, hogy valaki azt mondja, menjek ki. Nem sokáig gondolkoztam. A hajóból kilépve különös lények fogadtak.

A legmagasabb közülük alig érte el a másfél métert. Bőrük kék volt, rajta változatos mintázatokban elhelyezkedő, különböző árnyalatú kék pöttyök. Szemük fekete volt, íriszük pedig világított, mint az állatoké, amiket láttunk a felderítés során. Testszőrzettel nem rendelkeztek, különös, halványan derengő ruhákkal takarták el néhány testrészüket, de testük nagy része fedetlen volt. A legfurcsább még is az volt, hogy nem volt se orruk, se szájuk. A fejükön csak két nagy szem, és a pöttyök. Két kezük és két lábuk volt, mint nekünk, de furcsán hosszúak, vékonyak, és úgy vettem észre, hogy változó alakúak. Csak akkor formáltak ujjat, amikor arra szükségük volt. Vagy engem próbáltak utánozni, nem tudom.

Gyorsan rájöttem, hogy telepatikusan kommunikálnak, de nem tudtam, hogy hallani fogják-e, ha mondok valamit. Azért köszöntöttem őket, kapitányhoz méltóan. Az egyikük megzavarta a gondolataimat, így hiába próbáltam beszélni, összeakadt a nyelvem. Inkább hallgattam. Ekkor szavak nélkül tudatták velem, hogy képesek az összes embert életben tartani, aki a hajóval érkezett. Drasztikus változásokat emlegettek, de ekkor már nem érdekelt milyen árat fizetek az életért. Beleegyeztem az ajánlatukba. Utána elmentek, én pedig vissza a hajóra, hogy aludjak egy pár órát másnapig.

Reggelre megváltozott a világ. A hajó mesterséges fényei bántották a szememet és égették a bőrömet. A még működő berendezés túl hangos volt, a takaró túl durva a bőrömnek. Először nem értettem a helyzetet, ezért a kabinomban található tükörhöz siettem, Ijedtmben felkiáltottam. Az arcomon kívül egyetlenegy porcikám sem volt ismerős a testemen. Körülbelül százhetven centire saccoltam magam, bőröm jégkék volt, sötétkék pontokkal, melyek a halántékomtól indultak, és sűrűn beborították a vállaimat, karjaimat, a törzsem két oldalát, a lábaim két oldalát is. Szemeim szurokfeketék voltak, belőlük tintakéken világítottak ki íriszeim. Az arcom egyéb vonatkozásaiban érintetlen volt. Testem azonban izmosabb volt, tökéletes, minden hibám eltűnt. Férfiasságom ernyedten lógott a föld felé. Rettegtem ettől az új tükörképtől.

A kommunikációs berendezésen keresztül tájékoztattam a hajón tartózkodókat a dolgok jelenlegi állásáról, majd kiléptem a szabad levegőre. A testemen található pöttyök azonnal kifehéredtek, testem energiával telt meg. Ahogy körülnéztem, több, hozzánk hasonló lényt fedeztem fel. Egyikük nehézkesen megszólalt, és elmondta, hogy ők azok, akik előző nap felajánlották, hogy megmentik az életünket, ami csak úgy volt lehetséges, hogy a mi fajunk és az ő fajuk tulajdonságait összekeverik. Ez az ő számukra is változást jelentett. Óriási változást. Kiderült, hogy a nagyobb árat az őslakosok fizették, akik kénytelenek voltak megtanulni akusztikusan kommunikálni, lélegezni és élni a nemi vágyaikkal."

Így születettek meg az ősi nép és az égből érkezettek összeolvadásából a V'Aeyaniak, akik az Ae bolygó büszke népe, akik azóta célul tűzték ki, hogy felderítsék az űrt maguk körül. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy melyik fajtól jött ez a legküzdhetetlen vágy a hódításra.